Igen. Legyünk kurva erősek, gyorsak, robbanékonyak, kitartóak, hajlékonyak. De azért akármit is mondunk, nagyon szeretünk gyönyörűek lenni. Bizony: nem szeretNÉNK, hanem szeretÜNK - mert már most elképesztően jól nézünk ki. Mi kellett ehhez? Csupán annyi, amit itt ebben a pár posztban annyiszor megírtunk (és még meg is fogunk).

Csupán erősek akartunk lenni, de amikor gecire erősek lettünk, észrevettük, hogy gyönyörűek is lettünk emellett. Először kicsit meglepődtünk, de már nem bánjuk, hogy így alakult.

Ne szégyelljük felvállalni az önimádatot! Ne álszerénykedjünk vagy féljünk bevallani, hogy igenis: földön járó, húsvér görög istenségek vagyunk. Ezért is csináltuk. Ezért csináljuk. Mi más motiválhatna minket jobban, mint az, hogy imádjuk saját magunkat, vonzóak vagyunk: a férfiak irigykednek és csodálnak, a nők pedig szerelmesek belénk és lépten-nyomon fogdosni akarják forró sziklaként feszülő izmainkat?

Mert nincs szebb dolog a földön, mint én magam. Ahol és amikor csak tehetem, gyönyörködöm saját magamban,  az Én testemben - gyönyörködöm a saját művemben: abban a páratlan, élő szoborban, amit én magam hoztam össze az elmúlt időszakban élvezetes kínok közepette, elsősorban saját magamnak. Amíg mások söröztek, cigiztek, vízipipáztak, szivarozgattak, tévéztek, koktélozgattak, éttermezgettek, túráztak, szigetköröket futottak, túlóráztak - addig én emeltem. Kitartóan és endorfingőzös élvezettel. Tükör, fénykép, videófelvétel: minden alkalmat megragadok arra, hogy életem legjobb formáját az összes, lehetséges dimenzióban megörökítve viszontláthassam. Legszívesebben buzi lennék, és saját magammal járnék.

Nem tudok betelni a látvánnyal. Nem tudom eleget bámulni a tükörben, ahogy a 120 kilónyi deadlift közben szinte tökéletesen zsírtalanított és víztelenített alkaromon kirajzolódik minden kis összefonódó izomrost és a kőkemény erek hálózata, ahogy a mellkasomhoz tapadó bicepszen is kidülled közben a véna - ahogy hiába lóg rajtam még a húsz kilónyi tárcsa, én csak húzódzkodom, felcsúszott pólóm alól kivillan pár abdominális kocka és a kidolgozott, kis érrel befutott Adonisz-öv... és tudom, látom a szemem sarkából, hogy néznek. 

Ahogy az öltözőben, megszabadulva csatakos ruhámtól, őrülten elválik egymástól minden kis fáradt izmom, a hátam már szálkás, a pengeéles latissimus dorsi V-szárai lassan a 45 fokot közelítik, eresedik a deltoid, a négyfejű lábizom szemtelenül definiált - felszalad egészen a medencecsontig, a lábikrám pedig mintha önmagában milliónyi, bivalyerős kis rostból állna, az utca másik feléről is kiszúrni. Olyannyira szép rajtam minden, kár volna hagyni, hogy bármiféle szőrzet, tetoválás vagy ékszer csúfítsa  el a páratlan látványt.

Őt - isteni testünket - szeretni kell, megbecsülni, jutalmazni. Kizsákmányolni tilos! Hatékonyan dolgoztatom: rendesen pihentetem és segítem a regenerálódásban: Kobe-marhaként csakis értékes és finom táplálékkal töltögetem, szinte érzem, ahogy a frissen elfogyasztott keménytojás és a különféle húsfélék sejtjei máris "Egyszer volt, hol nem volt: az Élet"-szerű jelenetekben szorgosan, fütyörészve állítják helyre a roncsolódott rostocskákat, sajgó izületeket, épülnek be. 

Altatom, kikapcsolom, pihentetem. Sok kényelmes ülés, fekvés, simogattatás, cirógattatás, szeretgetés, lazítás.

Megköszöni, hálás lesz érte. Még szebb leszek. És Ő is még szebb lesz.

És talán erősebb is.